Az Európai Bizottság őszi makrogazdasági előrejelzéséből ugyanis az derül ki, hogy a fiskális vihar továbbra is tombol az EU-ban, konszolidációs nyomást, romló növekedési kilátásokat és emelkedő államadósságokat hagyva maga mögött. Immáron az eddig sziklaként ellenálló német gazdaság is megrendülni látszik, elég, ha csak Mario Draghinak, az Európai Központi Bank elnökének aggódó szavaira vagy a német ipari termelés nem várt mértékű visszaesésére gondolunk. Ha csupán a rövid távú trendeket nézzük, akkor kétségtelen tény, hogy Európa vesztésre áll az adósság elleni harcban. A társadalmi feszültségeket gerjesztő megszorítások ellenére mindössze öt EU-tag lesz képes arra, hogy államadósságát csökkenő pályára állítsa. A prognózisból az is kitűnik, hogy pont azokban az országokban növekszik legnagyobb mértékben az adósságállomány, amelyek már eddig is a leginkább húsba vágó megszorításokra kényszerültek. Látszólag tehát hiábavaló minden erőfeszítés az államháztartások rendbetételére. Az adósság növekedését képtelenség megállítani.

Az EB által közölt lesújtó adatok pedig megint kiélezték a vitát a konszolidáció és bővülésösztönzés hívei között. A növekedéspártiak önigazolást láthatnak a bizottság prognózisában, mondván: lám-lám, a megszorítások politikája teljesen kontraproduktív, még az adósságok szinten tartására is alkalmatlan. Nos, ez rövid távon igaz, viszont hosszú távon csak részben. Valóban vannak olyan országok, amelyek esetében a megszorítás több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Viszont más államoknál éppen az adósság kinövésére építő gazdaságpolitika lenne öngyilkos vállalkozás. Mindebből az következik, hogy nincs olyan, mindenható csodaszer a válság ellen, amely a Pireneusoktól az Alpokon át a Kárpátokig ugyanolyan hatásfokkal működne. Csak összetett, országspecifikus válságmenedzselési stratégiák léteznek. Azonban nem akarjuk megkerülni a kérdést: milyen ismérv alapján lehet eldönteni, hogy az egyes államok inkább a növekedésösztönzésre építsék a gazdaságpolitikájukat, avagy inkább a konszolidációra? A válasz két szó: fiskális multiplikátor.

Ez a mutató annak megállapításában segít, hogy a költségvetési egyenleg egységnyi változásának mi a hatása a gazdaság növekedési ütemére. Nagyságát különböző modellszámításokkal becsülik meg, és elsősorban a gazdaság nyitottságától, a kiigazítás vagy expanzió struktúrájától és egyéb hatások egyensúlyától függ. A multiplikátor értéke általában pozitív szokott lenni, vagyis ha a deficitet csökkentik, akkor az fékezi a növekedést. A kérdés csak az, hogy milyen mértékben. Ha például egy adott ország fiskális multiplikátora 0,7, akkor egyszázalékos megszorítás 0,7 százalékkal csökkenti a GDP növekedését. Ezen mutató nagyon jól rávilágít a kormányzatok szűk költségvetési mozgásterére, hiszen ahol a multiplikátor értéke egynél kisebb, ott lehetetlen a növekedésserkentésre hangolt stratégiát sikerre vinni. Egész egyszerűen azért, mert a költségvetési expanzió elfolyna a gazdaságban, nem jelentene olyan ösztönzőt a gazdasági szereplők számára, amely a hiánynövekedést meghaladó GDP-bővüléshez vezetne. Viszont azon országok, ahol a multiplikátor meghaladja az 1-et, nagyobb kiigazítás esetén konszolidációs spirálba kerülnek: a megszorításnál nagyobb arányban csökkenő GDP az államadósság növekedésével jár, ez további kiigazításokat gerjeszt, és így tovább.

ADÓSSÁGCSAPDA
A bizottság becslése szerint válságidőszakban a fiskális multiplikátor értéke nagyjából 0,7 és 1,2 között alakul az eurózónában. Emellett a nyáron kiadott egyik tanulmányuk az úgynevezett kritikus multiplikátorértéket is meghatározta, méghozzá országokra lebontva. Ez azt jelöli, hogy mi az a kritikus szint, amit ha meghalad a multiplikátor, akkor a konszolidáció első évében automatikusan növekszik az államadósság. Konkrétabban: Spanyolország kritikus multiplikátora 0,6, s mivel ez kisebb, mint az előbb említett 0,7-es alsó határ, ezért a spanyol államadósság automatikusan nő a konszolidáció első évében. Minél nagyobb egy ország államadóssága (és minél magasabbak a kamatok), annál kisebb a kritikus érték. Vagyis annál valószínűbb, hogy az első években tapasztalható lesz adósságemelkedés. De ha ez így van, akkor a legnagyobb bajban lévő dél-európai államok, valamint Írország hogyan tudnak kitörni az adósságcsapdából?

HITELES KIIGAZÍTÁST!
Véleményem szerint csak stabil, megtervezett és következetesen végrehajtott, időben elnyújtott konszolidációs programokkal. A fokozatos, kiszámítható és hiteles kiigazítási stratégia – hangsúlyozottan hosszú távon – nagyobb mértékben mérsékli az adósság reálkamatát, mint amennyivel csökkenti a növekedést, így mérsékli az adósságterhet. S minél kisebb az adósságteher, annál kisebb költségvetési többletre lesz szükség elsődleges szinten. Tehát egyre kisebb kiigazítással is elérhető lesz az adósságállomány féken tartása. Ráadásul, ahogy fentebb leszögeztük, a gazdaságpolitikai hitelesség egyre olcsóbbá teszi a megszorításokat, így ezek évről évre kisebb mértékben fékezik a növekedést.

A fentiek alapján egy rossz és egy jó hírrel szolgálhatunk. A rossz hír, hogy nincs gyors megoldás az európai adósságválságra, a jó hír viszont, hogy már lehet látni a fényt az alagút végén. Jól megtervezett struktúrájú, hosszú távú konszolidációs programokkal, évek alatt fáradságos kormányzati munkával fenntartható pályára lehet terelni az európai államadósságokat. Különösen igaz ez olyan országok esetében (mint Magyarország), ahol nagy az államadósság, magas a kamatszint és kicsi, nyitott a gazdaság, valamint szűk a fiskális mozgástér. Ezen államoknak nincs más út, csak az ésszerű költségvetési fegyelem betartása, ami a piacok számára is jól kirajzolódó, többéves fiskális pályát jelöl ki, és ami mellőzi a hitelességromboló ad hoc intézkedéseket, az egyszeri bevételekkel elkendőzött fiskális expanziókat.

Jóllehet az Európai Bizottság őszi gazdasági prognózisa első ránézésre lesújtó jövőt vázol fel, ám valójában megerősíti a korábban leírtakat: 2014-re várhatóan beérnek a leginkább problémás országokban végrehajtott konszolidációk, és megállítják az adósság növekedését. A kérdés csak az, hogy az egyre erősebben ellenálló európai társadalmak együtt tudnak-e élni még legalább két évig a vissza-visszatérő megszorításokkal.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ szakértője

Kapcsolódó cikkek